Never-ending

 Nem tudom. Leginkább ez a két szó jellemzi a mindennapjaimat mostanság. Semmit nem tudok. Ahányszor csak neten élés közben egy ezo oldalt lelek, automatice katt a tarot kártyára, húzok, persze, hogy a Torony. Hetek óta mindennap. A nagy változás, régiből újat, és a szenvedés után jobb lesz és készülj fel a változásokra és add át magad neki című kártya. Mindennap újra és újra. Ebben az évben még csak a rossz részét érzem. Felfordul a világ, a kicsike világom és a többi is körülöttem.
Írok én, csak nem haladok. A szakdolgozatot le kell adni három héten belül, a fele sincs kész. Ezzel szemben blogokat olvasni és könyvet, azt remekül tudok. Múlt héten találkoztam L.-el is. Már attól zavarba jövök, ha rámnéz, hülye fejjel összevissza beszélek csak a vak nem látja, mit érzek. És mégis úgy tesz, mintha nem tudná.. néz a kék szemével, kétszer is éreztem, úgy nézett mintha kérdezni akarna, aztán gyorsan visszahúzódik a jó kis védekező állásba, és nem szól semmit. Azt hiszem, annyira se érdeklem, hogy örüljön, ha elmegyek végre. Az a legrosszabb, hogy tegnap, amíg ő itt volt, akkor is L. szemét láttam. Ez már durva. (A durváról jut eszembe, elolvastam Bartis Attila Nyugalom-ját, ez egyszer bent találtam a könyvtárban. Na az tényleg durva, viszont kihagyni kár lett volna.)
 Ez a bizonytalanság őrjítő, megint hetek múlva, addig itthagy egyedül, és nem tudja, hogy ezzel mennyit ront megint az egészen. Ennyire bízik bennem, vagy ennyire sem szeret, látom, milyen nyugodt, meg sem fordul a fejében, hogy az enyémben más is járhat, mint ő. Közben nem az ő szemét láttam, és amikor elment, megint ez jutott eszembe, ami hetek óta forog bennem, mi ez a Torony? Pszichózok magamon megint, muszáj mert nem értem. Megint vele álmodtam, persze ilyenkor próbálom megfejteni, általában összekeverednek álmomban.